Amikor Szilágyi Péter és Karácsony Gergely egy hatalmas Fidesz logót cipel a Parlament üléstermébe, „loptok, csaltok, hazudtok” felirattal, akkor hátra kell egy kicsit dőlni. Említett urak ugyanis jól szituált úriemberek, ha tetszik, papírnyulak, mondjuk Demszkyhez, Harasztihoz vagy Orbánhoz képest. Nem az a rebellis fajta egyik sem. Ők az üldögélve demonstráló tápos-forradalmárok generációjából valók. Tettük azért is figyelemre méltó, mert jól mutatja az ellenzék radikalizálódását, aminek alighanem messzemenő következményei lesznek. Azzal, hogy Orbán Viktort, a Fideszt és a Fideszeseket törvényen kívülre helyezik, utat nyitnak a „velük szemben mindent szabad” viselkedésnek. Ez történt/történik az MSZP-vel, a baloldaliakkal, a liberálisokkal a Fidesz oldaláról is. Ez pedig könnyen csetepatéhoz vezet.

   Szanyi kapitány péppé verné a gyilkos indulattal randalírozó csőcseléket. Normális ultrabalos reakció, csak mivel nincsenek jelentős számban ultrabalosok, anarchisták, így csupán hüledezésre adott okot az efféle beszéd. Pedig csak egy ajtó nyílt ki.

   Mesterházy Attila május 1-jén simán tolvajnak nevezte az Orbán-kormányt, míg anno Kuncze Gábor Fideszesekhez intézett örök szavaira, hogy "mi van, tolvajbanda, nem tetszik a válasz?" a Fidesz még perrel fenyegetőzött. Most a szemük sem rebben.

   Kósa Lajos egyenesen arról beszélt, hogy nincs helye az MSZP-nek egy demokráciában. Csakhogy hatból háromszor győzött az MSZP a demokratikus választásokon. Ebből a szocialisták azt a következtetést vonhatják le, hogy a Kósa által demokráciának nevezett rendszer, amiben nekik nincs helyük, az valójában nem demokrácia, így a választási küzdelem a zsarnokság és az önkény elleni harccá alakul. Ott meg ugye minden eszköz megengedett.

   Gyurcsány, aki eddig tüntetően udvariasan viselkedett a miniszterelnöki tisztséggel szemben, most látványosan kivonul Orbán beszédéről a Zsidó Világkongresszuson, mondván, hogy a miniszterelnök úgyis hazudik, az antiszemitizmust pedig tűri és használja. Ha ez így áll, akkor minden tisztességes európainak harcolnia kell Orbánnal szemben, eszközökben nem válogathatunk – érezhető az üzenet.

   Az EU bürokratái egyre kendőzetlenebbül fogalmazzák meg, hogy a mai Magyarországot a legbarbárabb barakknak tartják az Unióban. Már nem is hajlandóak azt a mércét használni, amivel egymást méregetik, mert nem stimmelnek a mértékegységek. Ahol pedig mérhetetlen dolgok vannak, ott az arányokra sem kell ügyelni. Az ellenzék megnyugodva hallgatja a „tessenek rendet tenni, bármi áron” biztatást.

   Orbán és rendszerének eltakarítása eddig csak eszköz volt az új, élhető Magyarország felépítéséhez. Most minden jel szerint céllá vált. Egyre több okos ember tér át arra az álláspontra, hogy előbb meg kell nyerni a háborút, majd utána kell az újjáépítésről diskurálni, mert felesleges civódást okoz, ha a nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen pacifikációs programokról akarnak vitázni a csata előtt. Most egy törvényen kívüli bandita és bandája az ellenség, vele szemben nincs helye a finnyázásnak. (Tanú, Pelikán: „Az ellenforradalmár, nyilas, fasiszta bandát ütni kell.”)

   Nem sok érvet lehet felhozni a szövetségesek harcmodora ellen. Aki tisztességtelenül játszik, azzal szemben az óvatoskodók alulmaradnak. Viszont, ha jövő és stratégia nélküli küzdelem lesz, akkor a győzelem sem nevezhető majd felszabadításnak, inkább csak dúlásnak.

   Ebből persze megint adódik némi történelmi tanulság. Például az, hogy ilyenkor előtérbe kerülnek majd a forradalmár típusú megfejtők, akik imádják a harcot, meg a tetemeken ugrálást. A stratéga-szelleműeket akadékoskodóknak tartják majd, és a győzelem után, mint a háború kerékkötőit mellőzni lesznek kénytelenek őket. A háborúkat nyerők általában elvesztik a békét. A vezénylő tábornokok, partizánok, mesterlövészek magas pozíciókba kerülése elég rosszat szokott tenni a köznyugalomnak. Ezt nap mint nap látjuk.

   Ahhoz, hogy ez a csábítóan egyszerű forgatókönyv ne valósulhasson meg, egyetlen dolga lenne az ellenzéknek, mégpedig politizálni. Jelenleg sem Bajnai, sem Mesterházy és csatolt részeik nem politizálnak, csak akcióznak és taktikáznak. Ez a viselkedés meg egyenesen vezet oda, hogy radikalizálódik a tábor. Ahol toborzásból és sorozásból áll a politika, oda büntetés elől menekülő légionisták, pénzéhes zsoldosok, gyilkos ösztönű partizánok jelentkeznek önként.

   Elég távolról nézve, ha így folytatódik tovább, a két tábor két hadseregnek tűnik majd, pontosabban szabadcsapatok gyülevész hadának.

Orbán Viktornak és tartótisztjének, a keményvonalas vatikáni páholynak, valójában a felvilágosodással van bajuk. Azért szervezik be a demokrácia és az európai reneszánsz féktelen gyűlölőit önpusztító civilizációs terroristáknak, hogy hátha felvillan végre az eltompult agyú Európa előtt az a pokol, aminél lássuk be, még Orbán és az egyház is jobb. Remélik, hogy jobb lesz félni falak közt az Istent, mint az ördög szabad ege alatt reszketni.

   Minden a felvilágosodással kezdődött. A 17. századi vallásháborúk nagy nyertese a józan ész lett, vesztese a vak hit, meg az arra alapuló hatalmi rendszer. Olyan szörnyűségeket indított útjára ez a felvilágosodás, mint a demokrácia, a liberalizmus, a szocializmus, vagy a kapitalizmus. Az autokrácia azonban nem hagyta magát, és azóta is hol totális hatalom képében, hol zsarnokság, vagy más egyeduralomra törő kizárólagosság formájában visszavág. Szítói és segítői ennek a revánsnak a „Porból lettünk, porrá leszünk” ciklus állandóan megújuló értelmezését nehezen követő egyházak, amelyek pompájukkal vonzzák a nagyravágyót, öröklétet ígérnek és régi dicsőségüket zárt férfi közösségekben sírják naponta vissza. Ehhez mindig kapóra jön egy laza kis válság, amikor az emberek a fennálló rendben elvesztik a hitüket és a vagyonukat. Aztán kell még hozzá egy frusztrált kis szerencsétlen, aki rendre alulmaradt a kinek van nagyobb bajnokságon. Ezekből a felvilágosodás óta lehetett császár, vezér, első titkár stb. Nem zsenik kellenek diktátornak, hanem dühmenedzselési gondokkal küzdő komplexusos idióták. Mindig ilyet dob a gép. A zsarnok per definitionem hülye. Aki mást mond - az is.

   Nekünk is ilyen jutott. Elhitették vele, hogy ugyan az Isten teremtett egy akkora követ, amit már maga sem tud felemelni, de szerencsére mára teremtett egy olyan lényt is, aki viszont lazán. Az ő küldetése visszaforgatni az idő kerekét. Egyelőre ugródeszkának a Horthy kor is elegendő, de nem lehet megtorpanni az út elején, mert a cél a balladai homályba vesző 16. századi aranykor, és a trentói zsinat megerősített hét szentsége. Állam és egyház legyen újra egy. Ki más egyesíthetné őket, mint a rafkós barbár, elvégre, ha egyszer-másszor Rómát is megszívatták, akkor tán Brüsszellel csak elbánnak. Azzal a volteriánus söpredékkel.

   Igen, teljesen értelmetlen hüledezni azon, hogy a megrészegült éppen minek tántorodott neki, hiszen nem az a lényeg, hogy betöri a kirakatot, hogy leüti az asszonyt vagy, hogy kilövi a festményt. Ilyenekből percenként tízet csinál az állapota miatt. A lényeg az, hogy nincs magánál, mert el van szállva, be van tépve. Az egész szekta repül. Látjátok feleim Lázár, Rogán, Selmeczi, Orbán, meg a többi aktualitás arcán azt a megkövült, üdvözült mosolyt? Naná, hogy ütős cuccot toltak. Időgépet nyeltek, „mindenható” cukorkát szoptak, meg aztán még áldást is kaptak rá. Komoly koktél még az ilyen edzett drogosoknak is, nem csodálkoznék, ha úgy maradnának tőle.

 Mivel az időutazásnak még az illúziója is csak nagyon minimalista rendszerekben képzelhető el, ahol a dolgokat visszarendezni egy előző állapotukba (nevezzük időutazásnak) még nem igényel elképzelhetetlen energiát, így nem nehéz kitalálni, hogy egy bonyolult világban a visszatérés a felvilágosodás előtti időkhöz: beteljesíthetetlen vágy. Ezen az sem segít, ha valaki egyszerűsíteni szeretné a társadalmi viszonyokat, például a munkásemberek felveszik szerszámaik nevét, összemérjük a kacsát a boszorkánnyal stb. Világosabban: a hajsza az elveszett dicsőségért kudarcra van ítélve. Orbán és tartóinak felvilágosodás ellenes harca kudarcra van ítélve, mert ezt a háborút már nagyon régen végleg elvesztették.

   Ezért buktak/buknak el sorra a zsarnokok, mert legyőzi őket a természet rendje, a fizikai és társadalmi törvényszerűségek rideg következetessége. Semmi más.

Persze ebből egyáltalán nem következik, hogy a zsarnok tragédiája ne jelenthetné egyben a társadalom tragédiáját is. Az ilyen végkifejletre mintha több példa lenne, ám a hatalmaskodó mindig alulmarad.

Csak ki kell várni, meg túl kell élni. Na, dőljünk hátra.

Áder János nem megy át a piroson. Derék elhatározás egy színvaktól.

   Nem, nem a trafik botrányról szeretnék írni. Az szimplán csak megmutatta, hogy Orbán nem csak, hogy enni nem tud késsel-villával, hanem azt sem tudja mi az. Bár azért arra kíváncsi lennék, hogy a sok lesötétített boltban üldögélő nemzeti trafikos mikor jön rá, hogy nem az aranytojást sodró tekerőt nyomták a kezébe, hanem a király új rucijából egy tangányit vetettek oda neki szeméremkötőnek. A nép meg csak röhög majd rajta, mert ő lesz a Fideszes trafikos, a „füstös Orbán”, a helyi „király dekk”, a „szopókás szivar”, aki cigisként kezdte, de most pipa, mert a NER kimultával már mindenkinek lesz koncessziója, de nem azért, mert az egészséges, hanem mert az egészséges életet nem mérgezett forrásból csöpögtetik.

   Szóval nem a trafik mutyiról szeretnék írni. Annak az utolsó rúgása majd azt a kb. ezer embert érinti csupán, aki a dohányosok, a dohányboltosok, a hoppon maradtak után, mint nyertes szívja meg a kollaborációt. Aki majd rájön, hogy a hamis isten lábát fogta ő meg ezzel a trafik biznisszel.

   Én az akadémikusról szeretnék írni. Igen, erről az olvasni talán még tudó bunkó parasztról. Joe Esterhassal szólva: „Ha látsz egy akadémikust az utcán szembe jönni, akkor nyugodtan vágd pofán. Tudni fogja miért kapta.” Vártam, hogy talán botrány lesz, rendkívüli akadémiai ülés, vagy valami „bocsánat, hogy élünk körlevél”, de semmi. Pálinkás akadémikus, a Fidesz tudós, aki késsel-villával tud számolni most megmutatta, hogy a tudomány malmai lassan őrülnek. 23 évnek kellett eltelnie a rendszerváltás után, hogy Gorkijt elküldjék a vidéki fasorból is, engedélyezzék a „Békét”, érdemei elismerése mellett aggályosítsák „Marxot”, tiltsák Károlyit.

   Na, ezzel van egy kis baj. Az a baj, hogy a magyar tudomány felkent művelői, az akadémikusok, ebben a fura fénytörésben ostoba tahóknak látszanak. És nem csak az utcanév verdikthez asszisztálók, hanem a sunyítók is. Mert sunyít, aki néma. Mind, egytől egyig. Azt nem lesz nehéz bebizonyítani, hogy – ellentétben a politikusi osztályról kialakított közvélekedéssel – Magyarország közállapotaiban a tudós és pedagógus társadalom a legfőbb ludas, élükön a történelemtanárok naciodebil hadosztályával. Nekik köszönhetjük azt a másfél generációnyi szellemi toprongyot, akik most késsel-villával osztják az észt. Meg azokat is, akik sorban állnak érte. Azért, ahol az akadémikusok lettek a gondolat söpredéke, ott van egy kis aggodalomra ok. Ott valóban nem érdekes, hogy a rendszerbe való betekintés csak a vak komondort illeti meg, hogy csak a hivatal képviselheti a közérdeket, hogy az otthon főzött pálinka mellé Munkás és Terv (engedélyezett nevek) cigit szívhatnak-e a zsarnok kegyelméből.

   Már nem az számít, hogy mit mozizik össze a betépett vidra, hanem, hogy kifújja-e valaha is a füstöt, vagy annyira jó a cucc, hogy örökre benntartja. Ha kifújja, akkor nem látszik majd vízilónak, ha benntartja, nem látszik majd élőnek. A kurzus akadémikusok, kurzus szakemberek, kurzus művészek úgy tűnik, hogy mind egy beteg képzelet szüleményei. Eluralkodtak már a függőn, és követelik, hogy ne merje kifújni lételemüket, a bódító füstöt.

Lehet, hogy tényleg jobb, ha benntartja. Na, dőljünk hátra.

***************************************************************

Nyuszika füvezik a folyó partján, odamegy hozzá a vidra

– Mit csinálsz, nyuszika?

– Füvezek, vidra!

– Megmutatod, hogy kell?

– Szívj egy jó nagyot, s vedd le.

Szippant egyet a vidra s kifújja.

– Nem úgy! Tartsd magadban, majd utána fújd ki!

Sehogy sem megy a vidrának.

– Na, tudod mit, szívj egyet s merülj le a víz alá!

Lemerül a vidra, ám nem sokkal később egy arra járó víziló, kiemelkedik a vízből. A nyuszika megrémülve:

– Vidra, vidra, fújd ki, fújd má ki!!!

Nem, nem fogja megúszni sem Mesterházy Attila, sem Bajnai Gordon, sem a magyar társadalom, hogy rehabilitálják Gyurcsány Ferencet. Ez a poszt nem Gyurcsányról szól. A rehabilitáció alatt pedig semmi különöset nem kell érteni, csak higgadt, tisztességes szembenézést azzal a csoportnyomással, ami a józan ész és a személyes tapasztalat ellenére is kibuggyantott olyan gondolatokat komoly emberek szájából, hogy hát a „Gyurcsánnyal nem lehet”, a „Feri az gáz”, a „2006-os rendőr attak megmutatta, hogy nem demokrata” stb. Egyáltalán, szembe kéne nézni azzal, hogy minden állítás ellenére a magyar társadalom nem egy leitatott, eszét vesztett lotyó, akit minden nap egy kevertért meg lehet erőszakolni. Ezt persze a társadalomnak is tisztáznia kell magával. Ha ez menne, akkor az ellenzék nem tülekedne a bárpult körül, hogy fizessen valami cefrét a szerencsétlennek. 

 Félreértés ne essék, lehet, hogy „Gyurcsánnyal nem lehet”, a „Feri az gáz”, a „2006-os rendőr attak megmutatta, hogy nem demokrata” stb., azonban ezen kijelentések mögött egyelőre csupán a tömegpszichózis, a sértettség és egyéb szellemi gondok érhetők tetten, tények egyáltalán nem. Mintha ez a tények nélküli ítélethozatalra berendezett társadalmi modell általánossá vált volna. Mintha valakinek a kigolyózása csak úgy, szakrális alapon természetes lenne. Mintha Bereményivel szólva a „Gondolat helyett, gondolatmenet” térnyerése felülírná a szellem ésszerűségét. Ezzel meg az a baj, hogy ez a zsarnokság virtuális világát vetítő drognak az alapmolekulája, amely elhiteti velünk, hogy a valóság és az álom között mindössze egy szemhunyásnyi a különbség.

Gyurcsány rehabilitálása a józan ész rehabilitálását jelentené. Bajnai, a PM és Mesterházy belemanőverezték magukat egy olyan taktikai helyezkedésbe, amely taktikázás minden olyan arcát megmutatja ezeknek a pártoknak, ami miatt Orbán Viktort pokolra kívánják az őt pokolra kívánók. A trükkök százairól, az őszintétlen taktikázásról, a mást mondok, mást gondolok politizálásról van szó. Arról, hogy az orbáni sunyiság ellen sunyisággal, mismásolással támadnak és egymás ellen is ilyen eszközöket használnak. Szép példája ennek a tárgyalóasztal körüli pávatánc, amikor az egyik azt mondja, hogy találkozzunk jövőre, mire a másik találkozzunk ősszel, erre ez egyik, akkor találkozzunk holnap, mert te akkor úgy sem vagy itthon stb. Fideszes tempó.

Pedig a dolog rém egyszerű: el kell vágni a hülyeségfonalat. Ki kell állni: emberek Gyurcsány Ferenc nem lövette ki ártatlanok szemét, akik ilyet tettek, Gyurcsány alatt kerültek börtönbe. Gyurcsány nem lopta el a kosztpénzt, viszont akik ilyet tettek, Gyurcsány alatt börtönbe kerültek. Gyurcsány Ferencnek egyetlen bűne van a sok hibája mellett, hogy mellette Orbán Viktor még ellenfényben is egy akarnok ostoba fajankónak tűnik.

Ez a szöveg látszólag egy Gyurcsány melletti kiállás lenne, pedig nem az. Ez a szöveg Orbán rezsimjének a fundamentumát zúzná szét. Azt üzenné, hogy kivontuk magunkat a mákony szorításából, hogy tiszták vagyunk. Onnantól kezdve pedig egyszerű lenne fellépni egy színpadra, megfogni egymás kezét és a magasba tartani, hogy megszületett a demokratikus összefogás a zsarnok és híveinek elzavarására. Már csak ki kell várni a partraszállás időpontját. És ne dumáljanak, hogy ez egy pályaszéli naiv bekiabálás!

Ugyanis az összefogás - Bajnai és Mesterházy urak elképzeléseivel ellentétben - nem egy ezer oldalas koalíciós szerződés, hanem egy elhatározás. Azzal meg nem várni kell, hanem megerősíteni nap mint nap. Ha eljutnak oda, hogy Gyurcsány nem ragályos, karantén-szigetre száműzendő métely, hanem egy politikus, aki valójában útjában volt Orbán Viktornak, és ezért vallási eszközökkel démonizálta, akkor már csak egy lépés, hogy ezt vakhiten alapuló ócska szemfényvesztést szétzúzzák. A babona leleplezésével persze nem csak egy demokratikus felvilágosodás felé tennének lépést, hanem Gyurcsány is kikerülne a karanténból. Na, ebben lehet, hogy van kockázat. 

Niels Bohr mesélte egyszer: „Szomszédunk Tisvildejé-ben egy nap lópatkót szögezett az ajtajára. Megkérdezte egy közös ismerős: „Hát te tényleg babonás vagy? Igazán azt hiszed, hogy a patkó szerencsét hoz?” – Mire a szomszéd: – „Dehogyis, mit képzelsz. Csak hát úgy mondják, akkor is segít, ha valaki nem hisz benne."

   Olyan ez a kettős mérce a Fidesz kommunikációjában, mint az én mentám a kertben. Kibújik a liliom, a rózsa, meg a zsálya mellett, átmászik a szomszédba, és ha bárhol egy kis zöld hajtás megjelenik, már az egész család azon rémüldözik, hogy már megint menta.

   Édes dolog, hogy ha Orbán Viktort rajtakapják valamin, akkor azonnal görbül lefele a szája és méltatlankodó pityergéssel kettős mércét kiált. A kóristák meg dettó.

  Bár lenne végre kettős mércéje a nyugati világnak! Akkor nem képezte volna ki Bin Ladent, nem támogatta volna Szaddám rezsimjét, nem engedte volna Ciprus és Görögország trükkjeit és így tovább. Ahol ugyanis más a mértékegység, oda másféle beosztású mérőeszközt kell alkalmazni. Más a mérce. Ha nem így teszünk, akkor Orbán eredményesen védekezhet azzal, hogy miért nem adnak neki pénzt a bankban, amikor ugyanúgy ott áll pénztár előtt, mint az előtte lévő keménykalapos pasas. Igaz, az egyiknél csekkfüzet van, míg őrajta maszk és kezében hátralövő íj, de ne legyen már kettős mérce. Nála van slukker.

   A világ meg összenéz, hogy: mi van? Pedig a megoldás rém egyszerű: kettős mérce. Mert Orbán leghatékonyabb fegyvere a tisztességes civilizáció ellen a végtelen számú mércéje. Ha valamiről azt akarja mondani, hogy egy, akkor előveszi azt a mércét, amin jól látható, hogy a dolog magassága, súlya stb, egy. Ha ugyanerről máskor, másnak azt akarja mutatni, hogy száz, akkor azt a vonalzóját veszi elő teljes természetességgel és büszkeséggel. Nem csak a skálát, hanem az előjelet is képes az ő csoda colstokja változtatni. A negatív növekedés is növekedés, az elrablás megvédés, , az elutasítás az elfogadással válik így egyenlővé. Ő tudja a legjobban, hogy hogyan működik a többes mérce, ezért feszeng ha meglátja más kezében.

   Pedig ez az egyetlen eszköz, amivel értelmezhető mennyiségi és minőségi adatokat kapunk Magyarország közállapotairól. Ehhez nem az EU, vagy az USA mércéit kell használni, hanem egy gátlástalanság, trükk- és lódításfaktorral korrigált magyar-mércét. Amikor egy ilyen eszközt odaállítunk Szájer József mellé, amikor azt mondja, hogy az Alaptörvény negyedik módosítása miatt lehetett betiltani a mégis engedélyezett náci felvonulást, akkor a magyar-mérce egyből megmutatja, hogy az állítás igazságtartalma nulla. Amikor azt mondja Orbán Viktor, hogy csökkenti a rezsit, akkor Fideszre szabott mérce azonnal kimutatja, hogy nem csökkennek, hanem nőnek a megélhetési költségek, azaz a rezsi, tehát az állítás igazságértéke nulla.

   Persze félő, hogy ha minden állítás igazságtartalma, ami Orbán és kormánya dialektikus logikájából fakad, a rájuk szabott mérce szerint nulla, akkor merő tapasztalati úton eljutnak oda a vitapartnerei, hogy már semmilyen mércét nem fognak használni, mert a becsült hibahatáron belül nem találnak mérhető értelmet az állításokban. Ami nincs, arra meg nem érdemes időt pazarolni.

   Na, dőljünk hátra.

    A kiválasztottsággal és gyors megváltással házaló zsarnoki rendszerek előbb utóbb előállnak a farbával: egy hamisítatlan csodafegyverrel (wunderwaffe). A csodafegyver a géniusz szüleménye, amelyet a kiválasztott nép a vezetője által inspirálva és hálája jeléül állít elő, általában világmegváltás/világpusztítás céljára. A csodafegyver minden képzeletet felülmúló már-már emberfeletti találmány, ami a létező megoldásokkal szemben egy hihetetlen titkos/tiltott világ eszköztárát használja.

    A csodafegyver nem azért létezik, mert elkészül, hanem azért, mert az nem lehet, hogy nincs. A berlini ostromgyűrűben, a tűz alá vont bunkerek mélyén mindenki tudni vélte, hogy csak azért csalták a főváros köré az ellent, hogy egyszerre lehessen végezni vele.

    Széles Gábor, a különösen éles elméjéről elhíresült magyar vállalkozó, mérnök és menetelő végre kikottyantotta, hogy már majdnem kész a csodafegyver, mert a csodafegyverek mindig majdnem készek. Az valóban nem járja, hogy Orbán Viktor úgy kell, hogy győzzön 2014-ben, hogy nincs egy árva wunderwaffe a tarsolyában. Most már lesz, és nem a gyűlölet meghajtású ballib agymosottak Tesla generátora, hahaha, hanem egyenesen egy 150 kilós energiacella. Az energiacella meg ontja magából az áramot, úgymond vízből, vagy otthon főzött pálinkából, vagy valami ilyesmiből. Nem kell megcsapolni a Világegyetem energiáit, már csak az ökotudatosság okán sem, elég a Videotonban összedobni egy kis magyar fifikát, némi polimert, vagy alkáli cuccot és már alázzuk is a ránk rontó nyugatot. Nem eszünk gyurmát!

    Tesla ugyan tévedett a „kicsatolást” illetően, de ezt Fehérváron rendbe rakták. Már csak az anyagmozgatás logisztikája a kérdés, hogy vajon a 150 kilós energiacellákat hogyan lehet mozgatni. Ez speciel sok Nobel díjasnak komoly fejtörést okozna, azonban egy targoncás fiú valahogy csak megoldja.

A dekadencia csalhatatlan jele, hogy egy félelmekkel teli, elbutuló félben lévő társadalomban megjelennek a csodadoktorok, a haj- és mellnövesztő szer árusok, a perpetuum mobile feltalálói, akiket nyilván üldöznek a hatalmukat féltő multik/politikusok/kánontudósok.  Azért tudnak a tudatlanság vámszedői lenni, mert ők maguk is ostobák, sértettek és frusztráltak. Nem nehéz megjósolni, hogy Széles Gábor energia dobozának sorozatgyártása majd csúszni fog, mert a nyugati kryptonit harácsolók felvásárolták a pirézek készleteit. A prototípussal hajtott új Ikarusz busz azonban megcsodálható, ám meg nem tekinthető, motorházát a TEK fogja majd őrizni, mert akkor kilopnák a találmányt a kínaiak, mint az iráni időgépet. Ott van az elefánt a kígyó gyomrában. Bárki elképzelheti, aki velünk van.

A csodafegyverekkel azonban van egy kis baj. Néha valóban elkészülnek, de akkor pont az ilyen futóbolondoktól menekülő tudósok alkotják meg őket Los Alamosban.

   Ettől tartottam végig. Hogy Bajnai Gordon össznépi lavírozásba kezd. Hogy az ellenzék egyetlen reménye úgy fog viselkedni, mintha ő vezetné a maga ellen induló seregeket is. Mert az a kérdés, hogy kinek üzent az új remény azzal, hogy a határon kívüli magyarok szavazati jogát meg kívánja tartani, mert úgymond szerzett jogokat nem lehet visszavonni.  Nem az a kérdés, hogy kinek akart üzenni, hanem az, hogy kinek üzent. Megmondom: nekem üzent. Nekem, aki rohadtul nem gondolom, hogy a határon túli magyaroknak szavazati jogot kellene adni olyan formában, hogy a magyarországi Parlamentbe képviselőket juttassanak. Szószólókat még csak hagyján. Azt gondolom, hogy ez a píár szavazati jog sanda és ebül szerzett. És akkor itt vagyunk az én fő gondomnál: Bajnai Gordon azt üzente, hogy az ebül szerzett jogokat nem lehet bizergálni. Értsük jól: kilenc évre kinevezett Orbán korifeusok, gazember-versenyen nyert milliárdos beruházások, önkénnyel finanszírozott stadionok, mind-mind olyan jogok, amikhez az E2014 vezetője nem nyúlna. Na, most azt meg tudjuk, hogy dehogyisnem. Azaz Bajnai trükközik, de miért is? Mit remél attól, hogy nyugtatgatja azokat, akik a képével dekorálták a BKV buszokat, összemontírozva a patással riogatják vele a családanyákat.

   Bajnai Gordonnak velem kéne törődnie, velem, aki tök egyszerűen azt szeretné, hogy tegye rendbe a dolgokat, építse újjá az országot, tegye gipszbe a demokrácia törött csigolyáit és rohadtul ne beszéljen össze-vissza, handabanda falvédő nyelven, mert ki nem állom. Nekem ne jöjjön azzal a dumával, hogy ő egy jóakaratú gyengécske reménysugár, aki most cseperedik, és csak azért nem fogott még össze az ellenzék, mert a Mesterházy, tudják, a B kategóriás akcióhős, Oscarra tör, és nem ül le vele osztozkodva egyesülni. Ezért aztán neki erősödni kell közvéleménykutatásilag, hogy legyen végre adu az ász kezében. Megint lavírozik itt nekem.

   Ha komolyan gondolja az összefogdosást, és szerintem komolyan gondolja, akkor annak a legegyszerűbb módja az, hogy azt mondja: Hölgyek/Urak! Minden pénteken fél öttől a Te+Én presszó 3-as asztalánál várom azokat, akik egyesíteni szeretnék erejüket, mert hívni kéne a Bolygó Kapitányát. Akkor aztán a kamerák mutatnák, hogy ki vidáman, ki fogát húzva kávézgat az új reménnyel.

   Aki meg schifferkedik, az zuhan, mert a képlet egyszerű, sokkal egyszerűbb, mint amivé az elemzők az bonyolítják: Ha nem fogtok össze nem megyek el szavazni. Pont. Ja, és megnyugszom, mert akkor tisztában leszek végre azzal, hogy az Orbándúlás nem egy baleset, hanem egy történelmi szükségszerűség, a barbárok jól ismert, ám kicsit kellemetlenül erőszakos vérfrissítése.

Nem szeretem azokat a politikusokat, akik boldogítani szeretnének. Azokat meg szeretem, akik hagynak boldogulni. Elég egyszerű képlet. A szomszédomban meg lakik egy férfi, aki azt szereti, ha boldogítják, mert nem boldogul magától sehogy sem. Ez is egyszerű képlet. Ez a férfi azt szokta nekem mondani, hogy dögöljek meg, mert ő miattam nem tud boldogulni. Kérdeztem tőle, hogy miféle boldogulását akadályoztam meg én, mert azért menten bocsánatot kérek. Felém köpött és vicsorogva azt sziszegte, hogy szívom a vérét. Nem vagyok orvosi pióca, bankár, vagy efféle, egyszerű alkalmazott vagyok, ráadásul nem egy vérszívásra szakosodott cégnél. Kiderült, hogy azért gyűlöl, mert megtudta, hogy a választásokon az ördögre szavaztam, és most is ilyesmire készülök.

Azt sem szeretem, ha megvédenek. Egyik az egyiktől, másik a másiktól. Ki nem állom Orbán hadiállapotát, amire hivatkozva statáriális politizálást művel, de dühít az MSZP és Bajnai Gordon országvédő roadshowja is, amit a világban művel.

A minap az MSZP elnöke végigrohanta az európai politikusokat, hogy ne bántsák a magyart, ha a kormánnyal van bajuk. Nekem meg ezzel van bajom.

Méghozzá az, hogy azt üzeni a választóknak, hogy semmi baj, nem a ti hibátok, ehhez a kormányhoz nincs közötök, mi megvédünk titeket Orbán bűneinek következményeitől.

Ez egy nagy disznó hazugság. A fasiszta Magyarország lelkiismeretét nyugtatgatta így a kommunista diktatúra, miközben átvette a kisnyilasokat. Aztán a rendszerváltás politikusai nyugtatgatták a Kádár rendszer kollaboránsait hasonlóval. Hogy nem felelősek, hanem áldozatok. Akkor, a német és a szovjet fegyverek árnyékában még volt is erre hivatkozási alap. Hogy nem volt demokrácia, hanem megszállás. Ma Magyarország demokrácia, de a 2010-es választásokon biztosan az volt. Azaz demokratikusan, a többség akaratából megválasztott miniszterelnöke van az országnak. A tetteiért ő felel, de őérte Magyarország áll jót.

Képzeljük el, hogy egy részvénytársaság menedzsmentje eltőzsdézi a részvényesek vagyonát. Vagy elissza. A részvényesek meg mennének a behajtóhoz, hogy nehogy mi fizessünk a vezérigazgató hibáiért, bűneiért. Ilyenkor az üzleti életben jót mosolyognak és a brit királynő bankját is felszámolják, akár egyetlen bróker miatt. 

A politikai közösség egyfajta kockázatközösség is. Együtt sírunk, együtt nevetünk, még akkor is, ha egyesek jobban sírnak, mások meg hangosabban röhögnek. A politikára adott reakciók elszenvedése, függetlenül attól, hogy igazságtalan, vagy igazságos, bűnösöket, vagy „ártatlanokat” sujt: közteher. Amikor Bajnai és Mesterházy urak azt kérik, hogy a Liberátorok forduljanak vissza, mert ártatlanokat készülnek bombázni, akkor nem egyebet tesznek, mint alkudoznak a közös felelősség alóli kibújásra, készítik elő a „nem a te hibád” egérutakat, folytatják a felmentés osztogatást, a következmények elsimításának politikáját. Na, ez például egyfajta magyar átok.

Nem arról van szó, hogy a „minél rosszabb annál jobb” orbáni elvét kellene ellenzékben követni, de falakat mozgatni csak azért, hogy ne adják a másikat, ebben a helyzetben felelőtlenség. Elmismásolni a büntetést nem más, mint bagatellizálni a bűnt. Gyereknek néznek egy gyerekesen viselkedő társadalmat, pedig az csak egy kicsit speciális igényű, szíriuszi, de semmi esetre sem cselekvőképességet kizáró okok miatt gondnokság alá helyezett. Adja csak az a fal a másikat. A józanító kúra nem szép látvány, de az orvosok szerint hasznos. Például életet menthet.

Egyre többen keresik a pozitív olvasatát annak, ami ma Magyarországon történik. A legviccesebb önnyugtató teória Orbán Viktor ténykedésének előnyeiről, hogy megtisztul az ország a lejáratódott politikai elittől, a romokon újjá lehet építeni a demokráciát, a nyugatos köztársaságot. Hogy felszámolódnak a szekértáborok, és kihajtanak a remény virágai az üszkökön. Hogy jön végre a közép.

Ez a logika azonban nem más, mint az egyik kutya, másik eb átbútorozott oldalvágása. Abból indul ki, hogy van két egyformán rossz oldal (a megengedőbb megközelítés, hogy az egyik nem annyira rossz, de azért igen), akiknek köszönhetjük a problémát. Ha összedől az egész kóceráj, akkor maga alá temeti az eddigi bajkeverőket.

Hol zsarnokság van, ott zsarnok is van

Az a rossz hírem van, hogy ez valószínűleg igaz. Legalább is részben igaz. A zsarnokság vége törvényszerűen kataklizma. A zsarnoknak nem természete, hogy belássa: zsarnok voltam, bocsi. A zsarnokság áldozatainak sem természetük, hogy elmosolyodjanak szétrombolt életük fölött és közöljék, hogy: ok, zsarnok voltál, spongyát reá. Lesz egy kis csihi-puhi. Az, hogy a „közép” megerősödése ebből hogyan következik, az nem világos. Ugyanis pontosan a középre húzás harcosai lökdösik a társadalmat a szakadék felé, méghozzá egy egyszerű és buta matematikai modell mentén.

A logikai bukfenc a középhívők gondolatában az, hogy: az abnormális ellentéte a normális. Amikor erről meggyőzik magukat, akkor már nagyon nehéz a középre húzás jegyében ellenállni annak a követelésnek, hogy az igazság a kettő között van. Azaz elmozdítják az origót az abnormalitás irányába. Aztán ez egész kezdődik előröl. Az egyre abnormálisabbá váló normalitás ellenpólusaként megint megjelenik egy még vadabb deviancia és kompromisszumot követel. Lépésről-lépésre araszolnak a szakadék felé. A dolog legérdekesebb társadalom-pszichológiai következménye, hogy, míg az egyén, ha eljut a szakadék szélére és ott lenéz, akkor jó esetben megretten, addig a társadalom, amikor elér a szakadék szélére, akkor önfeledten belezuhan. Alighanem emögött valami tehetetlenségi, vagy kollektív felelőtlenségi törvény állhat, miszerint a kollektív bűn nem bűn, a kollektív felelőtlenség nem felelőtlenség.

Ezzel szemben a formál logikai igazság az, hogy az abnormalitás ellentéte az ellenkező előjelű abnormalitás. Tehát az előremenésnek nem az állás, hanem a hátrálás, az ordításnak nem a normális beszéd, hanem a suttogás az ellentétpárja.

Megéri-e beleesni?

Tehát a „középpel ellensúlyozni a szélsőséget” logika óhatatlanul a szakadék felé visz, ha pedig már ott vagyunk, akkor biztosan bele is esünk. Az pedig, hogy ez hoz-e újjászületést szintén könnyen megjósolható. Nagy valószínűséggel igen. A kérdés, csak az, hogy mennyi idő alatt és milyen áron. Németország történelmi léptékkel nézve hamar kiheverte a nácizmust, a balti államok a kommunizmust, de például Oroszország már nem mondható ilyen szerencsésnek. Nem járt jobban Kína sem, akiknek évszázadokat kellet várni, hogy újra a világ élvonalába kerüljenek, miután a bezárkózás politikáját választották. Szerbia vergődése a szemünk előtt zajlik. Ugyanakkor Szlovákia, Lengyelország, Románia, vagy Csehország egész ügyesen pattog a jó és rossz irányok között.

Visszarántani nem lehet a társadalmat a szakadék széléről, de visszafordítani az útról nem reménytelen. Ehhez az kell, hogy a szélsőjobbot a szélsőbal, a jobboldali demagógot a baloldali demagóg ellensúlyozza. Akkor van értelme a középnek. A kövér szomszéd gyerekkel sem úgy libikókázunk, hogy középre ültetjük a mienket.

Na, dőljünk hátra.

Amikor véget ért a Rendszerváltás és kialakult a Magyar Köztársaság közjogi rendszere és Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, akkor sokan, akik részt vettünk ebben a kalandban nyugodtan hátradőltünk a székükben. Most a földről látjuk csak tisztán, hogy nem volt támla.

Nyilvánvaló, hogy helytelen az ellenzéknek az a szövege, hogy amikor külföldi szövetségeseink Magyarországot kritizálják, akkor valójában Orbánt és kormányát állítják pellengérre. Nem. Magyarország demokratikusan választott kormányáért minden választó felel. Még azok is valamilyen részben, akik nem rá szavaztak. Egyszóval igen, minket magyarokat tartanak hülyének akkor, amikor megítélik Orbánt és sült bolondjait. 1953-ban még lehetett azt mondani, hogy a magyar nép elnyomás alatt szenved, de ez a szöveg már az 1957-es május elsejére sem lehet maradéktalanul igaz. 1990 után meg pláne nem.

Szóval, akik hátradőltek azon a széken, azok bizonyos értelemben „bedobták a gyeplőt” a tudjuk kik közé. A Kádár rendszer tragédiája igen egyszerű társadalom evolúciós történet. A kontraszelektált idiótákkal sokáig nem lehet működtetni egy rendszert, ezért szükség van képzett szakemberekre, azok meg igényt tartanak az értelemre, mint rendező erőre, az értelem, meg kritikát és szelekciót teremt stb. Egyszóval 1989 úgy érte Magyarországot, hogy a pártállam politikai elitje egész jó szellemi és szakmai állapotban volt. Értékrendje többnyire nyugatos, polgári, céljai európaiak. A múlt kétségtelenül vállalhatatlan hagyatéka arra sarkalta őket (Pozsgay kivételével), hogy hátrébb lépjenek. Szaktudásuk, kapcsolatrendszerük biztos megélhetést nyújtott nekik az átmenet éveiben. Volt aki olajszőkítéssel, de olyan is, aki komoly üzleti tudással, vállalkozóként boldogult.

Jó helyzetben találta meg őket a privatizáció. Akkor még nem sejtették, hogy később ez lesz az érv ellenük, hogy sikeresek lettek. Igaz, csak a tehetségesebbje. Biztos lehet citálni szubjektíven tehetségtelennek ítélt reform-kommunistát (ez volt a gyűjtőnevük a változást akaró ’89-es pártembereknek), aki érdemtelenül gazdagodott meg, de se szeri se száma azoknak a kóklereknek, aki nagy vagyont és lehetőséget kaptak a Rendszerváltás hajnalán, ám mégis földönfutó senkikként végezték egyhamar. A vagyon megtartása nehezebb, mint megszerzése.

Szóval, amikor Antall József és árvalányhajas koronáscímeres múltba révedése, leöntve egy kis „ruszkik haza” rebellióval (az oroszok akkor már a saját spájzukban voltak) nyert a választásokon, akkor a reformkomcsik hátraléptek. Ki egyet, ki kettőt.

A vereséget szenvedett Demokratikus Ellenzék az SZDSZ és ifjú barátja a Fidesz (Fidesz-Szdsz kettős tagság létezett) különbözőképp reagált a bukásra, amely egyesek szerint egyenesen a magyarok mucsiságából következett, amelynek tényadatai az ország kulturális különbségeiből és a szavazás eredményeiből egyértelműen látszottak. Keleten MDF, nyugaton SZDSZ. Az Antall kormány, mielőtt igazából munkához láthatott volna már megbukott. Olyan szellemi és médiafölény állt szemben a tornacipős öregurak, kevély rózsadombi bunkók és züllött, tollukat elivott értelmiségiek elegyével, ami az akkor még elég jó szellemi állapotban lévő művelt társadalomnak azonnal szemet szúrt. A tizenegynéhány fős MSZP frakció okosan beszélt, a hatalmas SZDSZ frakció szellemesen, a Fidesz szellemesen ás szemtelenül. Világossá vált, hogy a nyugatos polgári elit nem a Horthysta restaurátorokból, hanem a művelt Kovács Lászlóból, Békesi Lászlóból, Magyar Bálintból, Bauer Tamásból, Fodor Gáborból és a többiekből áll. És ez még akkor is így van, ha naponta borulnak ki műveletlen tahók, meg aljas intrikusok azon, hogy őket műveletlen tahóknak, meg aljas intrikusoknak tartják.

A magát jobboldalinak tartó politikai oldal kártyavárként omlott össze. Az amúgy is kisebbrendüségi komplexussal küzdő elsőgenerációs városlakó Fideszesek, élükön Orbán Viktorral meglátták az esélyt, arra, hogy megszerezzék a jobboldal pozícióját. A jobboldali polgári családokból származó sértett öregurak pedig hadvezért kerestek a gonosz ellen, aki egyszer a vörösökkel erővel, most meg a nyugattal és ésszel legyőzte őket. „Visszajönni visszajöttek, de vajon kommunisták-e” mondták erre a kétkedő jobboldali polgárok. És bizony nem voltak kommunisták.