Egyre többen keresik a pozitív olvasatát annak, ami ma Magyarországon történik. A legviccesebb önnyugtató teória Orbán Viktor ténykedésének előnyeiről, hogy megtisztul az ország a lejáratódott politikai elittől, a romokon újjá lehet építeni a demokráciát, a nyugatos köztársaságot. Hogy felszámolódnak a szekértáborok, és kihajtanak a remény virágai az üszkökön. Hogy jön végre a közép.

Ez a logika azonban nem más, mint az egyik kutya, másik eb átbútorozott oldalvágása. Abból indul ki, hogy van két egyformán rossz oldal (a megengedőbb megközelítés, hogy az egyik nem annyira rossz, de azért igen), akiknek köszönhetjük a problémát. Ha összedől az egész kóceráj, akkor maga alá temeti az eddigi bajkeverőket.

Hol zsarnokság van, ott zsarnok is van

Az a rossz hírem van, hogy ez valószínűleg igaz. Legalább is részben igaz. A zsarnokság vége törvényszerűen kataklizma. A zsarnoknak nem természete, hogy belássa: zsarnok voltam, bocsi. A zsarnokság áldozatainak sem természetük, hogy elmosolyodjanak szétrombolt életük fölött és közöljék, hogy: ok, zsarnok voltál, spongyát reá. Lesz egy kis csihi-puhi. Az, hogy a „közép” megerősödése ebből hogyan következik, az nem világos. Ugyanis pontosan a középre húzás harcosai lökdösik a társadalmat a szakadék felé, méghozzá egy egyszerű és buta matematikai modell mentén.

A logikai bukfenc a középhívők gondolatában az, hogy: az abnormális ellentéte a normális. Amikor erről meggyőzik magukat, akkor már nagyon nehéz a középre húzás jegyében ellenállni annak a követelésnek, hogy az igazság a kettő között van. Azaz elmozdítják az origót az abnormalitás irányába. Aztán ez egész kezdődik előröl. Az egyre abnormálisabbá váló normalitás ellenpólusaként megint megjelenik egy még vadabb deviancia és kompromisszumot követel. Lépésről-lépésre araszolnak a szakadék felé. A dolog legérdekesebb társadalom-pszichológiai következménye, hogy, míg az egyén, ha eljut a szakadék szélére és ott lenéz, akkor jó esetben megretten, addig a társadalom, amikor elér a szakadék szélére, akkor önfeledten belezuhan. Alighanem emögött valami tehetetlenségi, vagy kollektív felelőtlenségi törvény állhat, miszerint a kollektív bűn nem bűn, a kollektív felelőtlenség nem felelőtlenség.

Ezzel szemben a formál logikai igazság az, hogy az abnormalitás ellentéte az ellenkező előjelű abnormalitás. Tehát az előremenésnek nem az állás, hanem a hátrálás, az ordításnak nem a normális beszéd, hanem a suttogás az ellentétpárja.

Megéri-e beleesni?

Tehát a „középpel ellensúlyozni a szélsőséget” logika óhatatlanul a szakadék felé visz, ha pedig már ott vagyunk, akkor biztosan bele is esünk. Az pedig, hogy ez hoz-e újjászületést szintén könnyen megjósolható. Nagy valószínűséggel igen. A kérdés, csak az, hogy mennyi idő alatt és milyen áron. Németország történelmi léptékkel nézve hamar kiheverte a nácizmust, a balti államok a kommunizmust, de például Oroszország már nem mondható ilyen szerencsésnek. Nem járt jobban Kína sem, akiknek évszázadokat kellet várni, hogy újra a világ élvonalába kerüljenek, miután a bezárkózás politikáját választották. Szerbia vergődése a szemünk előtt zajlik. Ugyanakkor Szlovákia, Lengyelország, Románia, vagy Csehország egész ügyesen pattog a jó és rossz irányok között.

Visszarántani nem lehet a társadalmat a szakadék széléről, de visszafordítani az útról nem reménytelen. Ehhez az kell, hogy a szélsőjobbot a szélsőbal, a jobboldali demagógot a baloldali demagóg ellensúlyozza. Akkor van értelme a középnek. A kövér szomszéd gyerekkel sem úgy libikókázunk, hogy középre ültetjük a mienket.

Na, dőljünk hátra.