Amikor véget ért a Rendszerváltás és kialakult a Magyar Köztársaság közjogi rendszere és Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, akkor sokan, akik részt vettünk ebben a kalandban nyugodtan hátradőltünk a székükben. Most a földről látjuk csak tisztán, hogy nem volt támla.
Nyilvánvaló, hogy helytelen az ellenzéknek az a szövege, hogy amikor külföldi szövetségeseink Magyarországot kritizálják, akkor valójában Orbánt és kormányát állítják pellengérre. Nem. Magyarország demokratikusan választott kormányáért minden választó felel. Még azok is valamilyen részben, akik nem rá szavaztak. Egyszóval igen, minket magyarokat tartanak hülyének akkor, amikor megítélik Orbánt és sült bolondjait. 1953-ban még lehetett azt mondani, hogy a magyar nép elnyomás alatt szenved, de ez a szöveg már az 1957-es május elsejére sem lehet maradéktalanul igaz. 1990 után meg pláne nem.
Szóval, akik hátradőltek azon a széken, azok bizonyos értelemben „bedobták a gyeplőt” a tudjuk kik közé. A Kádár rendszer tragédiája igen egyszerű társadalom evolúciós történet. A kontraszelektált idiótákkal sokáig nem lehet működtetni egy rendszert, ezért szükség van képzett szakemberekre, azok meg igényt tartanak az értelemre, mint rendező erőre, az értelem, meg kritikát és szelekciót teremt stb. Egyszóval 1989 úgy érte Magyarországot, hogy a pártállam politikai elitje egész jó szellemi és szakmai állapotban volt. Értékrendje többnyire nyugatos, polgári, céljai európaiak. A múlt kétségtelenül vállalhatatlan hagyatéka arra sarkalta őket (Pozsgay kivételével), hogy hátrébb lépjenek. Szaktudásuk, kapcsolatrendszerük biztos megélhetést nyújtott nekik az átmenet éveiben. Volt aki olajszőkítéssel, de olyan is, aki komoly üzleti tudással, vállalkozóként boldogult.
Jó helyzetben találta meg őket a privatizáció. Akkor még nem sejtették, hogy később ez lesz az érv ellenük, hogy sikeresek lettek. Igaz, csak a tehetségesebbje. Biztos lehet citálni szubjektíven tehetségtelennek ítélt reform-kommunistát (ez volt a gyűjtőnevük a változást akaró ’89-es pártembereknek), aki érdemtelenül gazdagodott meg, de se szeri se száma azoknak a kóklereknek, aki nagy vagyont és lehetőséget kaptak a Rendszerváltás hajnalán, ám mégis földönfutó senkikként végezték egyhamar. A vagyon megtartása nehezebb, mint megszerzése.
Szóval, amikor Antall József és árvalányhajas koronáscímeres múltba révedése, leöntve egy kis „ruszkik haza” rebellióval (az oroszok akkor már a saját spájzukban voltak) nyert a választásokon, akkor a reformkomcsik hátraléptek. Ki egyet, ki kettőt.
A vereséget szenvedett Demokratikus Ellenzék az SZDSZ és ifjú barátja a Fidesz (Fidesz-Szdsz kettős tagság létezett) különbözőképp reagált a bukásra, amely egyesek szerint egyenesen a magyarok mucsiságából következett, amelynek tényadatai az ország kulturális különbségeiből és a szavazás eredményeiből egyértelműen látszottak. Keleten MDF, nyugaton SZDSZ. Az Antall kormány, mielőtt igazából munkához láthatott volna már megbukott. Olyan szellemi és médiafölény állt szemben a tornacipős öregurak, kevély rózsadombi bunkók és züllött, tollukat elivott értelmiségiek elegyével, ami az akkor még elég jó szellemi állapotban lévő művelt társadalomnak azonnal szemet szúrt. A tizenegynéhány fős MSZP frakció okosan beszélt, a hatalmas SZDSZ frakció szellemesen, a Fidesz szellemesen ás szemtelenül. Világossá vált, hogy a nyugatos polgári elit nem a Horthysta restaurátorokból, hanem a művelt Kovács Lászlóból, Békesi Lászlóból, Magyar Bálintból, Bauer Tamásból, Fodor Gáborból és a többiekből áll. És ez még akkor is így van, ha naponta borulnak ki műveletlen tahók, meg aljas intrikusok azon, hogy őket műveletlen tahóknak, meg aljas intrikusoknak tartják.
A magát jobboldalinak tartó politikai oldal kártyavárként omlott össze. Az amúgy is kisebbrendüségi komplexussal küzdő elsőgenerációs városlakó Fideszesek, élükön Orbán Viktorral meglátták az esélyt, arra, hogy megszerezzék a jobboldal pozícióját. A jobboldali polgári családokból származó sértett öregurak pedig hadvezért kerestek a gonosz ellen, aki egyszer a vörösökkel erővel, most meg a nyugattal és ésszel legyőzte őket. „Visszajönni visszajöttek, de vajon kommunisták-e” mondták erre a kétkedő jobboldali polgárok. És bizony nem voltak kommunisták.
