Az elefántnak viszonylag jó a píárja, a görénynek meg rossz. Bizonyára oka van ennek, de ez a poszt nem erről fog szólni. Ez a poszt az Orbán rendszert leírni akaró nárcisztikus társadalomtudósok módszertani bénázásairól sem fog szólni. Arról fog szólni egy picit, hogy ha egy kontrollálatlan állat beszabadul a porcelánboltba, akkor az ott tör-zúz, függetlenül attól, hogy elefántról, görényről, vagy Bedford-filanderkengururól van szó. Feltéve, hogy tömege összemérhető egy herendi Búsuló juhász tömegével. Egy hangyának nincs sok esélye randalírozni.
Akkor kezdjük a kvantumfizikával
A XX. század elején fellángolt a vita, hogy a fény, az vajon hullám, vagy részecsketermészetű valami-e? Newton korábban kijelentette, hogy a fény, az úgy viselkedik, mintha golyóbisok pattognának, így aztán kortársát, szegény Huygenst, aki világosan bebizonyította, hogy a fény az hullámként viselkedik, Sir Isaac tekintélye lemosta a pályáról. Aztán Einstein bevezette a fotont mint elemi részecskét, kapott is érte Nobel díjat, ám akkor már komoly emberek is azt mondták, hogy itt valami nem stimmel, mert a fény, az egyszer részecskeként, máskor meg inkább hullámként viselkedik. Aztán jött a kvantummechanika és Louis-Victor Pierre Raymond duc de Broglie mindenki megnyugtatására bebizonyította, hogy az anyag az egyszerre hullám és korpuszkuláris, azaz részecsketermészetű. A fizikusok értenek egymás nyelvén, így mindenki elfogadta, hogy az új fizika ilyen furcsa. (Na jó, Einstein még rossz fordításban olyasmit azért mondott, hogy Isten nem kockázik.) Ma már nem létezik olyan természettudós, aki az anyag eme kettős természetével ne lenne tisztában.
A világ leírására alkalmas eszközök, ha megfelelőek, akkor lényegtelen, hogy különbözőek, hiszen ugyanazt a jelenséget írják le, ugyanúgy használhatóak. Úgy tűnik, hogy a mai magyar társadalomtudósok nem bírnak magukkal, amikor az Orbán rendszert kell megfesteniük. Mintha nem a szintézis lenne a szándékuk, hanem a kizárólagosan saját definíció keresése és terjesztése, mintha nem olvasnák egymás műveit.
Pedig egy kis formállogikával és némi jelentés-transzformációs képességgel valójában könnyen ki lehetne mutatni, hogy a Maffia állam, a Hibrid rendszer, a posztkommunista bolsevik diktatúra, a feudális önkényuralom, de a sima korporativista-fasiszta rezsim is UGYANÚGY alkalmas terminológiák a rendszer leírására. Sőt, tulajdonképpen Umberto Eco az egyik 1995-ös előadásában tökéletesen definiálta az Ősfasizmust (ur-fascism), mint az állandóan fel-felbukkanó esszenciális fasiszta „játékot”, amelyből kézenfekvően következik a maffia állam léte, a hibrid rezsimség, meg egyéb önkényuralmi látleletek.
Nem az a lényeg, hogy tör-zúz, hanem, hogy mit keres ott?
A dolog lényege, hogy nem érdemes túlzóan vizsgálni az Orbán rendszer embertelenségét, zagyva beszédét, korrupcióját, erőszakoskodásait. Ez olyan lenne, mintha arról elmélkednénk, hogy az elefánt a porcelánboltban most hogyan vert le éppen egy meisseni porcelán bonboniert, vagy döntött fel egy kínai vázát. Hogy milyen ívet futott be az az ormány a csattanásig. Teljesen lényegtelen, hogy miként rombol, a lényeg, hogy rombol, mert ő elefánt, görény, aranykoronás szifaka, stb. aki természetes, hogy rombol, mert tök hülye ahhoz, hogy viselkedni tudjon egy porcelán boltban. Nem fejlődött ki hozzá az agya. Éppen ezért nem érdemes szembesíteni sem a tettével, sem annak következményeivel, mert az elefánt nem érti, hogy meisseni porcelán. Ha meghúzod a farkát, akkor bedob egy vidám piruettet.
Az ilyen lény pusztítását nem lehet megakadályozni, lehetetlen ellene küzdeni. Azaz, nem érdemes a lehulló porcelán saucière után vetni magunk, mert reménytelen a küzdelem, ráadásul könnyen megsérülhetünk.
Akkor mit lehet tenni?
Hát a tapasztalatok szerint nem sokat. Elefántölő puskája csak nagyon kevés eladónak és vevőnek van. Megfigyelték, hogy amikor már kitombolta magát a szörny és nem maradt semmi zúznivaló, akkor simán éhen pusztul.
Aztán van úgy, hogy kiront az utcára a többi üzlet felé, ott meg össztűzzel leterítik, mert láttak ők már ilyet. De a többiek érdeke azért mégis csak az, hogy maradjon az a dög annál, aki beengedte.
Csakhogy a helyzet rosszabb. Ezt az izét nem beengedtük, hanem magunk hoztuk létre. Időről-időre van egy konstelláció, amikor úgy alakul, hogy az addig a repedésekben, zugokban megbújó lények előmásznak, mert senki sem figyel a légycsapóra, mert pl. tűzoltással van elfoglalva a derékhad. És akkor ezek a lények egyfajta szellemi mágnes hatására összeállnak elefánttá, görénnyé, barna bőgőmajommá, stb. mármint optikailag. Ha a tükörben nézik magukat, akkor egy gerinces, hatalmas, erős mindenhatót látnak. Persze a közeli szemlélő azért érzékeli, hogy csupa ízeltlábú, puhatestű korhadéklakó alkotja az elefántot, de ez lényegtelen, mert az már messziről is jól láthatóan porcelántörésre szakosodott hatalmas bestiának látszik.
Ceterum censeo, a megoldás az, hogy készüljünk sok ragasztóval törött jószágaink javítgatására. Szigeteljük rendesen a réseket és takarítsunk majd az elefánt-vész után szorgosan. Ezt tanítsuk meg a gyerekeinknek is.
Ne fecséreljük az időnket azzal, hogy olyan műveket olvasunk, amely az elefánt tömegét, impulzusát és ormány-nyomatékát elemzi, miközben vitatja más elemzések e tárgyú megállapításait. A stand-up politológusok és fika-matyik fogyasztását is szorítsuk vissza.
Fedezékből várjuk a vadászt, a cirkuszigazgatót, vagy a nyugtatópuskás ápolót, hogy eljárjon helyettünk, esetleg egy virtigli forradalmárt, aki képes lesz olyan jelekkel vezényelni, hogy mindenki egyszerre mondja, hogy: hess!
Na, dőljünk hátra.