Orbán Viktor magyar miniszterelnök lépten-nyomon a hit védelmezője és a nemzetállam kérlelhetetlen harcosa szerepében tetszeleg. Harcos alkat, a vak is látja. Csakhogy egy ügy minőségét az jellemzi igazán, hogy kik harcolnak érte.
A nemzetállam olyan törzsiségen alapuló fogalom, amely bevezette a „mi” és „ők” politikai fogalmát nemzetségi alapon, túllépve az addig használatos hitközösségi, illetve alattvaló-közösségi megközelítésen. A különböző nemzetállam modellek a sok nemzetiségű politikai-kulturális nemzettől az etnikai alapú felfogásig igen széles skálán mozognak, jól példázva a fogalom elasztikus voltát. A XIX. század nagy újítása meghozta a nemzetek versenyét, új közösségi érzést és célt teremtett. A nemzeti nekibuzdulás és az ipari forradalom robbanásszerű fejlődést hozott Európában és az USA-ban. Közösségformáló ereje az új kommunikációs technológiákkal (sajtó, rádió, filmhíradó, tv) megtámogatva, csaknem olyan erős változást hozott, mint valaha az egyistenhit. A sztori vége persze a fasizmus, a nácizmus, a kommunizmus vagy éppen a nyilas rémuralom sovinizmusába torkollott, ami valószínűleg törvényszerű folyománya a kizárólagosságra épülő társadalommodelleknek. A totális társadalmak intoleranciája, a külső és belső ellenség folytonos hajkurászása mindig tragédiában végződik. Ez nem jelenti azt, hogy az idea születésekor ne lett volna haladó.
A nemzetállamok születése a többségnek euforikus élményt jelentett. A kisebbségek jobbnak tartották asszimilálódni, vagy alámerülni és a saját revansista nemzetállami álmaikat dédelgetni.
Magyarországon az 1848-as forradalom jelentette nemzetállami nekibuzdulás hamvába halt. A monarchia nemzeteken uralkodó szerkezetének bukása után, csak Trianon furcsa melléktermékeként alakulhatott meg a független magyar nemzetállam. Konfliktusa a környező nemzetállamokkal és a világgal, születésétől fogva tematizálta a honi közbeszédet. Az Univerzum, mint tőr forgott a magyarok nemzetiszínű szívében. Trianon másik mellékterméke, hogy gyakorlatilag tiszta etnikumú nemzetállam jöhetett létre, hiszen a különböző nemzetiségek a területekkel együtt szublimáltak. Rövid és ellentmondásos történetét Horthy-korszakként emlegetjük.
A náci Németország ámokfutása bebizonyította, hogy a „mi” és „ők” nemzetállami logikája halálos csapás a békés együttélésre. A háború után Nyugat-Európa minden igyekezetével azon dolgozott, hogy a nemzetek ön- és közsorsrontó kivagyi törzsiségét megregulázza. Ennek a törekvésnek a csúcsa az Európai Unió. Soha ilyen hosszú ideig nem volt béke a földrészen. Erre a békére ront ma rá az Orbán Viktor vezette Magyarország, ráadásul a nemzetállam szentségének nevében.
A reformkor óriásai, Széchenyi, Kossuth, Deák, Görgey és a többiek, amint a nemzet ideájának felhajtóerejét megérezték, a haladás élharcosaivá váltak. Vagyonukat, tekintélyüket és kimagasló képességeiket állították a haza és haladás szolgálatába. Még a Horthy rendszerről is elmondható, hogy fénykorában a hon legkitűnőbb elméi dolgoztak a nemzet felemelkedésén.
A nagy magyar nemzetállami realitás
Az európai nemzetállami mánia gyakorlatilag a huszadik század közepére focisikerekké, meg gasztro-villongásokká szelídült. Csak Kelet-Európában buzgott még egy felsőbbrendű, szomszéd- és világellenes lángocska, hol a legvidámabb barakk, hol a legizmosabb úszónők, vagy éppen a legcsodálatosabb atomfegyverek kozmikus mítoszával.
Amikor Orbán Viktor áll elő a nemzetállam és a nemzetek Európájának követelésével, akkor azt kell látni, hogy ez egy kertje végébe stadiont építtető, kisvasút- és hatalommániás, kétes emberi minőségű akarnok követelőzése. Kormánya, összehasonlítva az első nemzetállami kormánnyal úgy néz ki, hogy báró Eötvös József, posztján Balogh Zoltán, herceg Esterházy Pál Antal helyett Rogán Antal, Deák Ferenc székében Trócsányi László stb. ül.
Egy eszme annyira értékes, mint amennyire a képviselői. A nemzetállam eszméje ma pontosan olyan értékes és komoly, mint amennyire élharcosai: Orbán Viktor, Németh Szilárd, Kósa Lajos és a többiek.
A nemzetállam halott.
Na, dőljünk hátra.