Mimóza lelkű ítéletvégrehajtókban szakadt benn a szó, akadt fenn a hang. Háziállatlövő dicsőséges nagyurak kaptak idegrángást és kellett őket villanyozni, amikor a néma tartományból egy cérnavékony hang elég érthetően közölte, hogy méltóztassanak arcon baszni magukat. Mindenek előtt egy bizonyos a bajszos fasznak kéne ezt tennie, aki a köztársasági elnök címét bitorolja – javasolta Nagy Blanka, a tűzről pattant diáklány. Ebben az ajánlatban persze az is benne volt, hogy akárhol is történik az aktus, az csak az arcuk lehet, mert az már kitölti teljes lényüket.

   Lett is erre ribillió. Eltartott kisujjak bicsaklottak és estek a földre az állak mellé. Először kapkodtak pénz helyett levegő után a tisztességtelenségben megőszült politikusok, mondván, hogy azért mindennek van határa. A lincsmédia vérebjei szag híján légből kapott bukásra állásról és veszélyben lévő érettségiről deliráltak. Pedig csak az történt, ami ilyenkor szokott, hogy egy lány kimondta: a király szar szagú, ami már az új ruciján is átüt. Nagy Blanka érzékszervei még rendben vannak.

   Mindig érdeklődve olvastam, amikor egy-egy kritikus, vagy éppen bírósági verdikt valamilyen műről, megnyilvánulásról azt állította, hogy öncélúan trágár. Végre világossá vált a közcélú trágárság mibenléte.

Jó, de miért kell ilyen csúnyán? 

   Az indulatszavak használata nem meglepő módon az indulat kifejezését szolgálja. Nyomatékosítja, színesíti a közlendőt. Amikor Simicska Lajos közölte, hogy „Orbán egy geci!”, akkor kétségkívül indulatosan profanizálta a vezéristenséget. A legmegfelelőbb eszközt választotta, hogy bemutassa, nem csak mocskosul beszélnek egymás között, hanem mocskosul is gondolkodnak. Nem hogy nem különbek, hanem alávalóbbak az alattvalóiknál. Még hogy nem volt Simicskának atombombája?!

   A káromkodás, a pornográfia, a csúnya beszéd és a trágárság olyan szépséges eszköz is lehet hozzáértők szájában, amely egycsapásra átvág minden tekintélyen alapuló összecsomósodást. Szép példa erre dr. Réthy László (Lőwy Árpád) közkinccsé vált levele 1903-ból:

„506/1903.

Tekintetes kultúrmérnöki hivatal
Pécsett.

Tegnapi póstával érkezett 1090/1903 sz. hivatalos okiratukra,
melyben azt kérdik, hogy a Nagy-Berki község
határában lelt régi sarkantyúval mi történjék?
hivatalos tisztelettel azt válaszolom, hogy
basszák meg az urak a sarkanytyújukat, mert
35 Reaumur höségben ilyen szarságokkal
nem foglalkozhatunk.

Budapest 1903 aug 18.

Teljes tisztelettel
lófasz a seggükbe
Dr. Réthy László

m.n.muz.érem és régiségosztályi
igazg.-helyettes.

A XIV ker. m.kir. Kulturmérnöki hivatalnak
Pécsett.”

   Fenti levél, amelyet tekintsünk eredetinek, mert cáfolata ezidáig nem érkezett, szép példája a közcélú káromkodásnak. Kielégíti mind a nyomatékosítás, mind a stiláris választékosság igényeit. Petőfi a Habsburgoknak imigyen üzent:

„Foglalod a kurvanyádat, 
De nem ám a mi hazánkat!... 
Hadat nekünk ők izennek, 
Kik egy nyúlra heten mennek. „

   Világos beszéd. Szép, közcélú káromkodás.

   Hadházy Ákos képviselő úr, arra a kormányzati intrikára, hogy ők migránsimportban utaznának azt találta mondani egy gyűlésen, hogy

„A lónak a faszát!”

Ezt a tömeg ütemesen skandálni kezdte. A „rabok tovább nem leszünk”, és a „lónak a faszát” ekvivalenciája közfelkiáltással nyert bizonyítást.

De miért idegesek a kiválasztottak?

   A káromkodva kommunikálás az ellenzék részéről pont ott üti az uborkafára felkapaszkodott hamvas lelkületű észosztókat, ahol az a legjobban fáj nekik. A kenetteljes lebegve-ragyogás ethoszát zúzza szét. Hogyan nyilatkoztathatna ki hitelesen bármit is az, akit bajszos szarnak/fasznak, vagy simán geciként röhög ki a hallgatóság egy része. Az ilyen alakok minél komolyabban veszik magukat, minél jobban megütköznek, annál nevetségesebbé válnak. Jól fel vannak bosszantva. Vagy ahogy maguk között mondhatják, fel vagyunk baszva.

Na, dőljünk hátra.