Szlovákiából jöttünk hazafele, amikor fékeztem az utolsó falunál, a Tesco előtt. Bőven volt hely a parkolóban, mert az itteniek magyarba járnak vásárolni. Ott valamivel olcsóbb, de inkább egy ár. Vagy mégis kicsit olcsóbb. Megálltunk, mert knédlit akartam venni, ami nálunk nem igen van. Tolom a kosarat és rakok bele étolajat, meg vagy húsz Perniket (lekváros mézes puszedli, egyesével csomagolva), mert a gyereknek jó, ha van a kirándulásra. Nézem a tejet. Kábé annyi, mint otthon. Mondom a páromnak, hogy rakjon be egy kartonnal.
– Minek? – kérdezi – annyi, mint otthon. – Igen, de úgyis kell, jobb lesz itt megvenni – vágom rá.
A lisztnél már nem habozok, négy kilót veszek, hazai áron. Aztán mosópor, öblítő, kolbászok, egy karton sör, borovicska és így tovább. Csaknem kétszáz eurót mutat a kassza. Ez jó, nyugszom meg, hatvanezer forint.
Az Áfa miatt vettem. – Aha – bólogat az ember. Aztán hozzáteszi, hogy itt valóban kisebb az Áfa, de magasabbak az árak, úgyhogy nem jártunk semmivel sem jobban, csak bevásároltunk előre két hónapra.
– Nem is az ő Áfájuk miatt, hanem a mi Áfánk miatt. Nálunk majd 18 ezer forint lenne csak az Áfa ebből a kosárból, ami a költségvetésbe menne, ezeknek a zsebébe – oktatom ki. Legalább egy normálisabb országban hagyom ezt a pénzt, ahol jó dolgokra költik.
– Hol? Szlovákiában? Te beteg vagy! – jön a replika, de nem túl meggyőzően.
Nagyon is tudom, hogy mit csinálok. Ellenálok, nem szolgálom a rendszert, romba döntöm. Most elégedett vagyok, hogy árulhattam egy kis hazát. A párom aggódva néz, aztán az utolsó szlovák benzinkútnál teletankolja a kocsit. A shopból hozott még egy tartalék ablaktörlőt, mondja, hogy fogyóeszköz.
Délutánra hazaérve még megnéztük a Tavares jelentés vitáját. Jót röhögtünk. Mekkora egy ordas büdös bunkó tahó – veti oda a nagylány.
Jövő héten Váradra megyünk. Nagyon be fogunk vásárolni.
