A cvikipuszi nem puszi. Aki nem tudta, most tudja meg, hogy a „megzabállak!” felkiáltással fűszerezett pofazacskótépés nem bensőséges, nem szeretetteljes, hanem megalázó, fájdalmas zsarnoki erőszak.
Minden zsarnok belső mozgatórugója a szeretetéhség. Ennek szélsőséges megnyilvánulása az, amikor úgy tesz, mintha őt cirógatnák, pedig csak gesztust rabol. Na, ilyen a cvikipuszi.
Amikor Orbán Viktor beüget Mészáros Lőrinc nevű fehér lován, és az ő népét összecvikipuszizza, akkor vegyük észre, hogy csak egy kis szeretetre vágyik.
Ő, aki ad
Nehéz helyzetbe hozta Őt, aki ad, ez a járvány. Ő, aki ad, és aki oly éberen lovagol gyorsnaszádjával a naplementében, miközben egyik fogával a migránst, másikkal a Sorost, harmadikkal Brüsszelt harapja ketté, most végre méltó ellenfélre akadt. Az nem lehet, hogy hiába vívott meg miljom csatát alagsori terepasztalán kevlár burkolatú ólom katonáival, hogy majd pont egy ilyen ócska kis izé fogjon ki mestertervén. Felhúzta hát jövőbetekintő paszományos karszalagját, és menten szárazra nyílt lába előtt a lehetőségek tengere.
Mészáros Lőrincet kiküldte legelni, mert legelőin – a honfivérnek hála – a fű kövér, ő maga pedig adni és persze venni kezdett fürkész-portyászai koszorújában. Menten szalajsztott a messzi Kínába repülőket csecse-becséért. Amikor kiderült, hogy túl nagyok a repülők, a portéka meg kevés, akkor ledílezte, hogy menjenek kisebb repülők sok megállóval, mert az jobban mutat. Mindegy mit, csak hozzanak olyat, amit adni lehet. Jöttek is a plüss nyulak, a rugós gereblyék meg a hácsingórok. Ő, aki ad, meg osztotta a sok piperét. Adott mellé diplomát azoknak, akiknek nem jött össze a nyelvtudás, mert abban a korosztályban a feléje áramló szeretet deficitet mutatott. Majd adok én nektek – hajtogatta –, ám hogy mennyit és kinek, azt Ő, aki ad sem tudta, mert Magyarországon akkor már a számok titkosak voltak. Csupán a Számok Tudója tudta azokat, de, hogy ő hol van, azt senki nem tudta. Nem kellenek számok! Ezentúl az amennyikell és az elég szavakat használjuk helyettük – jelentette ki Ő, aki ad. Mértékegységnek a repülőt, a szakajtót nevezem ki.
Ő, aki felold
Mondta egyszer csak a Bajok Jelzője, hogy a nép kószál, és ha így, akkor még elkap valami nyavalyát. Le kéne zárni ezt-azt. Méghogymitnem! Zárjanak a polgármesterek, ha már elszerették tőle azt a cuki kis népet. Majd ő jön és felold. Ő, aki felold, egyszer csak megtiltotta, hogy megtiltson bárki rajta kívül bármit. Így aztán már tudjuk, hogy kitől jön a szabadság, a gondoskodás és az irgalom.
Ő, aki retteg
De mi lesz, ha nem fogják szeretni?! Az még csak hagyján, hogy kidobják várkastélyának ablakán, olyasmi megesik a hevületben, de hogy ne szeressék a hálátlan dögök, azt nem élné túl. Ő, aki retteg, ezért hazaküldte a haldoklókat a kórházakból, nehogy olyan képeket lehessen mutogatni, ahol zsúfolt kórtermekben azok az izék vannak. Ha nincs mérés, nincs eredmény – súgta neki a Valóság Torzítója, és így is lett. A nincs is valami, azt fogjuk büszkén mutogatni. Legfontosabb a bizalom, úgyhogy nem mondunk semmit. Aki kérdez, feljelentjük, aki válaszol, kirúgjuk. Ólomkatonákat a kórházak, üzemek élére! Szerszámozzátok fel Lőrincet, hadd látom, úgymond, mennyit ér.
Epilógus
Réges-régen, valamikor az ősidőkben, de legalábbis múlt péntek előtt, Kovács János egy erdőben élt, saját kunyhójában, Micimackó név alatt. Kovács János köhögött, fuldoklott, de aztán szép lassan meggyógyult. Jött is a véréért azon nyomban a Szem Füles, hogy kell a gyógyult plazma, mert az segít a betegen. Kovács János jó ember volt. Mondta is Szem Fülesnek, hogy ha odaadom a plazmámat, akkor te beviszed az ólomkatona kórházparancsnoknak, az meg küldi majd tovább a nagy fekete mentőautóval, mert Ő, akinek a vérem kell, ezt parancsolta. Úgyhogy Szem Füles, elmész te a picsába! Azzal egy cvikipuszit nyomott a meglepett fogdmeg lázas homlokára.
Na, dőljünk hátra.