Tévednek, akik azt hiszik, hogy a Fidesz mostani kétharmada ugyanolyan kétharmad, mint ami négy éve volt. Ez a kétharmad olyan, mint a rossz koleszterin. Nem véd, hanem támad. Négy éve még nem sok értelme volt azt bizonygatni, hogy kevesebb, mint a fele szavazott Orbánra, mert a maradék jó része értékrendjét tekintve nem állt túl messze Orbán világától. Egységes Fidesz és megosztott ellenzék állt szemben egymással. Most akarategységben voksoló, de pártjaik által egységfrontot képezni nem tudó szavazók többsége áll szemben a kétharmados patyomkin többséggel.
Simicska-Vona nem hiba és nem hiába
Bár lángolva hullott alá Vona Gábor Simicska Lajos Zeppelinjével a jövő égboltjáról, de azért elhelyezett egy-két chamtrailt Orbán egén. Nem sikerült a huszáros roham, de ahogy kicserélte a Jobbik-Fidesz szavazóbázist Vona, annak messze ható következményei lesznek. A Jobbik várakozástól elmaradó szereplésének legfőbb oka, hogy a nácik már átpártoltak a Fideszhez, de a mérsékelt jobboldali szavazók még nem bíztak az új-Jobbikban, mert hatott rájuk a karakter-gyilkolászó ótvar propaganda, meg túl gyors is volt egy konzervatívnak ez a tempó. Orbán konzervatívvá vedlésében sem bíztak hat évig. Biztonságra törekedtek, ezért fanyalogva bár, de Orbánra szavaztak.
Viszont a Bálnában, a Fidesz kampányzáróján már zengett a riariahungária. Bizony, a kigyúrt kopasz lények, már ott örültek Semjénnel, Habonnyal. Aki nácit vacsorázik, annak durva éjszakája lesz. Olyan vírust ragasztott a Fideszre a leköszönt Jobbik elnök, amelytől megszabadulni lehetetlen. Hatása nem csak a Fidesz belső szerkezetére lesz végzetes, hiszen nem véletlenül nem tartunk vadállatot kertjeinkben, de nagy segítség lesz egyben tartani a serénység elleni egységfrontot is.
És akkor oda tartotta a harmadik orcáját is
Három front közé szorult Orbán.
Az első front, a nyugati világ. A civilizált világ nem a magyar emberek demokratikus döntésének látja a választási eredményt, hanem az orbáni hatalom kiteljesedésének. Már nem hivatkozhat sikerrel a hatalmas felhatalmazásra, mert ez az eredmény nem szabad választások, hanem manipulációk, rendszerszintű torzítások és elnyomás eredménye. Nem az van, mint négy éve, amikor az EU azt mondta, hogyha ezek a magyarok így döntöttek, nekünk akkor ezt tiszteletben kell tartanunk. Orbán győzelme egyszerűen csak arra bizonyíték, hogy zsarnok, és Magyarországnak nincs keresnivalója az Unióban. Salut dictator!
A másik fronton a polgári Magyarországgal harcol. Orbán is hamar felismerte, hogy a kommunikációs eszközökben végbement paradigmaváltás brutálisan megkönnyítette a direkt üzenetek továbbítását és a nemkívánatos üzenetek hangzavarba fojtását. A sajtó háttérbe szorult. A szerkesztőségek, szerkesztők épelméjűségi szűrőmechanizmusai megszűntek.
Akadálytalanul áramolhat az információ a tömegekhez az Interneten, a propaganda kiadványokon, a köztereken és egyéb direkt csatornákon. Ilyesmik segítették Trumpot, Putyint, Erdogant. Ahol az állam nem teljesíti a közszolgálati sajtó semlegességének kívánalmát, de nem csak a szerkesztőségek, hanem a közvetítő csatornák terén is, ott kialakulnak az információs karanténok, ahova hatalmas mennyiségű embert lehet bezárni. Így eshetett meg, hogy értetlenül álltak Trump győzelme előtt az amerikai partokon, hiszen nem találtak a környezetükben élő embert, aki arra az abszurd figurára szavazott. Ez történt most Magyarországon is.
A harmadik front a keleti despoták követelőzése. Ők azok, akiket menekülőútként akart használni, fegyverként az EU ellen, de ott nincs pávatánc, csak nyers erő. Most, hogy győzött, jönnek a számlák, amelyeket kiegyenlíteni törvényesen képtelenség. Gyakorló angolnaként nyilván megpróbál majd ezt-azt, de ne legyenek kétségeink, az oroszok spájzában az egyik üvegre a magyar miniszterelnök neve van írva. Saljut diktátor!
A szavazatok társadalmi értéke
Van ennek a cipollai hatalomtechnikának egy kis hátulütője. Komoly vívmány, hogy minden szavazat egynek számít. Emőke, Gábor, Tibi atya és Orbán az urna előtt egyenlő. A gond az, hogy az így begyűjtött szavazatok „társadalmi értéke” viszont egyáltalán nem azonos. A mámorban, félelemben, betyárbecsületben fogant szavazat mögötti teljesítmény messze elmarad a szabad emberek teljesítményétől. Erre példa a nyugati típusú demokráciák tündöklése és a keletiek bukdácsolása. Ezt a jólétet akarják a zsarnokok hanyatlásnak feltüntetni, pont azért, hogy senkinek eszébe ne jusson megkérdőjelezni a modern nyugat tagadásának létjogosultságát. Pedig a választás másnapján nyugati állásokat kerestek százezer szám a fiatalok, és nem török, meg orosz melót.
2014-hez képest az a legnagyobb változás, hogy a tenni akaró és tudó emberek sokasága, a társadalmi munkamegosztásban fontos pozíciót betöltők tömegei érzik magukat becsapva és maradtak képviselet nélkül. Ennek a helyzetnek a hatása felmérhetetlen. Tudjuk, hogy a társadalmi egység csodákra képes (háború utáni újjáépítések hatékonysága), ám a társadalmi frusztráció a kulcspozíciókban teljes leépüléshez vezet (késő kádár-rendszer, Jaruzelski-rendszer).
Bokros Lajosnak volt igaza
A Jobbik újra pozicionálásával tulajdonképpen egységes ellenzék jött létre. Teljes akarategységben voksolt az ország többsége a rezsim ellen. Az egymással marakodó pártelitek már nem képviselték/képviselik a szavazóik akaratát. Tulajdonképpen nem számítottak. Minden változást akaró szavazó tökéletesen tudta, hogy miért szavaz a rendszer ellen. A pártelitek viszont kormányváltást szajkóztak. Eszükbe sem volt rendszert váltani. Még a kétségkívül elszánt Gyurcsány is ingyenes közszolgáltatásokkal riogatott. Tizensokadik nyugdíj, béremelések stb. Mintha ez lenne az ország baja, hogy nem jó a kormányzás, meg, hogy egy-két dolgot lehetne jobban csinálni. Az ellenzéki pártok elbutult, nyáladzó zombihordaként bolyongtak a valóságban. Holdudvaruk gúnyosan „összefogósdinak” nevezte a közös cselekvést, stratégáik megúszásra, pozíciószerzésre koncentráltak. Bokros 500 napos programja volt egyedül értelmes stratégia, hogy ne kormányzásra, hanem új rendszer kialakítására és tisztességes választások kiírására szövetkezzenek teljes egységben. Na, ebben az egyben egyetértettek, hogy ez nem kell. Még hogy ne négy évre menjen valaki a Parlamentbe?!
Nem választás volt, hanem szavazás
Mielőtt elsülne a kapanyél a kormánypárti olvasók szájában, hogy a többség, meg demokrácia meg ilyesmi, jobb leszögezni, hogy nem volt demokratikus választás ez a mostani sem. Ez csak ugyanolyan szavazás volt, mint a Kádár rendszer szavazásai. A szavazás valószínűleg lényegében törvényesen zajlott, a választás feltételei azonban nem voltak adottak. (monopolizált média, aránytalan kampányfinanszírozás, közpénzekből tolt propaganda, önkényesen átrajzolt választókerületek stb.) Ez pl. azt jelenti, hogy az országnak csak egy része tartja legitimnek a mostani kormányt. Ráadásul nem a nagyobbik része.
Mi a teendő?
Mint Asimov Alapítványában, végül csak egy cselekvési lehetőség maradt. A parlamentáris demokrácia keretein kívül létezik csak megoldás. Az a párt, amely felesküszik arra az Alaptörvényre, amely nemhogy nem alapja mindennek, hanem mindennek a teteje, bunkósbot az elnyomók kezében –, az a zsarnoknak tesz hűségesküt.
Ellenzék nincs, ellenállás lesz.
Passzív, de bizonyára aktív is. Ha az ellenzéki pártok bemennek a Parlamentbe, akkor azt üzenik, hogy a politizálás terepe továbbra is az Országgyűlés. Ha kívül maradnak, akkor lehetőséget adnak arra, hogy a három front közül ne záródjon be az egyik. 2014-ben még úgy tekintettek a kisebbségbe szorultak a fideszesekre, mint győztesekre. Most messze nem ez a helyzet. Most minden második szembejövő trónbitorló, megszálló, a kultúránkra, vagyonunkra, közösségeinkre, de az egyénekre is rárontó zsarnoki hatalom képviselőjeként tekint az orbáni korifeusokra. Na jó, a falvak közmunkába kényszerített népe előtt még hercegként járhatnak, de a városokban űzött vadak lesznek, akik fölött a szabadság köreinek helikoptere várakozik szállításra.
Na, dőljünk hátra.
