Az ellenzék katasztrofális állapotban van. Mind szellemileg, mind fizikailag. Mivel egy idióta hülyeségei nagyobb hahotát váltanak ki, mint a leépülés ténye és oka, nem csoda, hogy azon röhög mindenki, hogy a kanalat az orrába dugja, meg, hogy még több minisztériumot akar vidékre, meg, hogy kegyelemkenyeréből banditákat üdültet Brüsszelben. Szokás az ellenzék állapotáért magát az ellenzéket felelőssé tenni, pedig ez alighanem igazságtalan. Az ellenzék elbutult nyáladzásáért egyértelműen az Orbán-rendszert terheli a felelősség, még akkor is, ha ezen jót röhögnek most néhányan.
Merthogy a kormány és az ellenzék létezésének a parlamentáris demokrácia a táptalaja. Ha nincs demokrácia, akkor nincs ellenzék és nincs kormány se. Ma Magyarországnak nincs felelős kormánya és nincs felelős ellenzéke sem. Ha nem működik a parlamentarizmus, akkor az ellenzék hőbörgők, balhésok, depisek, sértettek, revansisták gyűjtőhelye lesz, néhány Don Quijote alkatú igazságkeresővel kiegészítve. No, meg korrupt megélhetési politikusok, óvatos duhajok, „mit miért nem lehet” megmondó emberek sokaságával megspékelve. Ők a magyar ellenzék. Ha nincs demokratikus politikai váltógazdaság, akkor nincs ellenzék, csak ellenállás.
Gondoljunk csak Putyin ellenzékére, vagy akár Kádár ellenzékére, amit nem illő rendesen, őszintén kutatni, mert a Demokratikus Ellenzék néhány képviselője, talán a többségük, jelentős politikai szerephez jutott a rendszerváltás éveiben. Nimbusz rombolóan hatott volna, ha kiderül, hogy az ellenállók baba-maroknyi csoportja tulajdonképpen súlytalan játszótársa volt a valójában röhejes államvédelemnek. Kádár ellenzéke egyáltalán nem volt számos, de még számottevő sem. Ez nem az ellenzék hibája, hanem a rendszer ellenzék-ellenességéből következett. A zsarnokság nem az ellenzék miatt büszke magára – arról a demokrácia szól –, hanem éppen annak hiányára, a nagy összefogásra (NER). A demokratikus viszonyok fokmérője az ellenzék milyensége, az alternatívák létezése.
Az a demokrata, aki fél
Soha nem értettem Bibó sokat idézet mondatát, hogy „Demokratának lenni annyi, mint nem félni” Ez így nyilvánvaló badarság. Miért kellene bátornak lennie egy demokratának? Miért nem kellene félni egy félelmetes sztori közepén? Az eredeti, teljes idézet persze teljesen mást jelent „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvéstől, az ellenség gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”
Azaz Bibó nem az ellenzékről szólt, hanem éppen hogy a hatalmon lévőkről! A hatalmon lévő demokrata nem fél a hatalomvesztés lehetőségétől. Hát persze, hogy Orbán erőszakosságát a félelem mozgatja. Naná, hogy nem demokrata.
Tévhit, hogy a választás demokratikus volt
Nem, nem volt demokratikus. Téves azt hinni, hogy a demokratikus választás azt jelenti, hogy bárki elmehet szavazni és titkosan arra adja le a voksát, akire szeretné. Ezt még a Kádár rendszerben is meg lehetett tenni, mégsem hívjuk demokráciának. Bárki a fülke magányában rajzolhatott volna Kis Vukot, Kiváló Áruk Fóruma logót, vagy fityiszt a szavazólapra. Persze a valóság az, hogy szinte nem volt érvénytelen szavazat. Még a Hazafias Népfront jelelőgyűlései is nyilvánosak voltak. 89-ben csak úgy sikerült megakadályozni, hogy TGM-éket jelöljék, hogy az MSZMP aktivisták úgy megtöltötték a rendezvény előtt a termet, hogy oda már senkit nem engedtek be. Ám az ezt megelőző évtizedekben senki meg sem kísérelt oda bejutni. Kádár joggal mondhatta, hogy Magyarországon demokrácia van. Nem, nem volt az. Az ilyen rendszereket, mint Orbáné is, kvázi demokráciáknak, „olyanmintha” demokráciáknak hívják.
Ahhoz, hogy választani lehessen a választóknak információra, szabadságra és biztos egzisztenciára van szükségük. Az információt a független sajtóból, a közszolgálati médiumokból kaphatják meg, illetve a kampány során a pártok kampánykiadványaiból. Ahhoz, hogy ezek az információk, azaz a döntésünk alapjai megbízhatóak legyenek, szükség van sokoldalú, színvonalas tájékoztatásra. Szükség van pártatlan közszolgálati hírforrásokra, szeriőz lapokra, pártatlan agytrösztökre stb.
Ahhoz, hogy a politikai kampány ne legyen féloldalas, szükséges a pártok propagandaköltségeit kordában tartani. Wermer András örök szavai, hogy „…ugyanazok az eszközök állnak rendelkezésünkre egy politikus eladásához, mint egy mosópor értékesítéséhez.” teljesen világosan kijelölik a választás eredményét: ha az egyik oldalon a reklámköltés nagyságrendekkel több lehet, mint a riválisnál, akkor a pénzzel teli győz. A reklámnyomás társadalmi elvárássá alakul.
Sem a sajtó nem volt szabad (tévhit, hogy azért, mert léteznek elérhető ellenzéki orgánumok az a sajtó szabadságát jelenti) sem a kampányköltés nem volt szabályozott. De szép példa, hogy az egyik városi tv vezetője az ellenzék jelöltjének nem engedte meg, hogy kritikusan beszéljen a Fidesz politikájáról. Az volt érve, hogy csak a saját programját mondhatja el, azért hívták, azért biztosítottak (sic!) neki műsoridőt, ezért aztán kritikát nem fogalmazhat meg, mert a választókat nem az érdekli.
Az egzisztenciális függőségi viszonyok (közmunkások, közalkalmazottak, köztisztviselők, új állampolgárok) leértek a legutolsó emberig. Volt olyan bölcsődei dada(!), aki nem merte az ellenzék színeiben induló barátjának aláírni az ajánlóívet, mert feltételezte, hogy azokat Orbánék átolvassák, gépre viszik.
Nyomásra keményedik, de a rohadásra jól reagál
Összefoglalva: Magyarország ma nem szabad, demokratikus jogállam. Ellenzéke a jogállam roncsaiból összetákolt szedett-vedett kompánia. Az ellenállás az utcán, a kocsmákban, a családokban, az Interneten folyik.
Aki az ellenzék hatékony megszerveződésére vár, hogy legyen alternatívája végre kire szavazni, az nem tesz egyebet, mint elfogadja Orbán játékszabályait. Mintha 1974-ben valaki azt mondta volna, hogy majd leváltjuk Kádárt, ha lesz végre igazi ellenzék. Vagy a szövetségesek megálltak volna a német határon, hogy addig ne tegyünk semmit Hitler ellen, amíg nincs ellenzéki alternatíva a leváltására.
Orbán rendszerét nem leváltani kell, hanem szétzúzni. És soha nem engedni újra felépülni. (Persze a „soha” az úgy tűnik ezen a tájon cca. két emberöltő.) Nyomásra keményedik, de a rohadásra jól reagál.
Na, dőljünk hátra.